Lett fél óra szabadidőm így kedd délután és gondoltam ezt arra használom ki, hogy írjak. Nem gyenge ez a hét. 180 gyerek nem 70, nem olyan könnyű velük, mint a múlt héten.

A napok úgy telnek a táborban, hogy reggel felkelünk, lemegyünk reggelizni 7:50-re, az eltart kb egy órát, aztán a gyerekek egybegyűlnek és meghallgatnak egy kis inspirációs beszédet valamelyik counselortól. Eközben már jó eséllyel kint van a napi beosztás a program staff-nak és azok, akik tartanak első programot, már mehetnek is felmarkolni a kulcsaikat és a rádiójukat, hogy aztán mehessenek a programhelyre előkészíteni a terepet. Délelőtt két program, aztán ebéd, egy óra szieszta, aztán három program délután. Ha valamelyik programidőben nem vagyok beosztva, akkor mehetek a saját gyerekeimmel. Ezután vacsora, majd valami plusz program a gyerekeknek, amihez elég csak a táboroztatók fele, mert 6 és 8 közt a counselorok egyik fele mindig kap szabadidőt (a másik fele 10 és éjfél közt, mikor a gyerekek már alszanak). Amúgy meg a gyerekek cukik, mindenki boldog, egészséges, néha kicsit homesick, de ki lehet bírni, fel lehet dobni őket, jó a hangulat.

És akkor ehhez képest ez a hét:
Mivel sok a gyerek, ezért egész nap be vagyok osztva. Most is csak azért kaptam fél óra szabadidőt, mert ha beosztanak, akkor a tóhoz osztottak volna be és nem értem volna onnan vissza időben az úszómedencéhez a következő periódusra. Tegnap este is dolgoztam két órát, mert van a gyerekeknek twilight programjuk is, ami annyit tesz, hogy vacsora után, amíg le nem megy a nap (meg még sötétben is) két órát még falat mászhatnak, íjászkodhatnak vagy kötélcsúszdázhatnak. Amúgy ma is be leszek osztva erre. De ez még a fun része, mert igazából nem gáz, ha egész nap programot kell csinálnom, mert jó érzés az, hogy taníthatok, meg megmosolyogtathatom a kölköket valami viccel. Illetve ha lány kabin jön, akkor azok a counselorok, akik hozzák őket, szintén nők és hát mi mással lehetne jobban megdobogtatni a tűző napon egy nő szívét, mintha látja, hogy a gyerekei egy olyan emberrel vannak, aki ért a nyelvükön. Illetve ezzel csomó terhet leveszek a gyerekfelügyelők válláról arra az órára, amit nálam töltenek.

Ami a nem annyira happy része a dolgoknak, az az, amikor első este az egyik kissrácom bekéreckedik a szobámba (mert ezen a héten Bogdánnal ketten kaptunk egy kis szobát kétszer nyolc gyerek hálószobái közt), hogy hadd öltözzön át ott, mivel szégyenlős, aztán egy perc múlva csak úgy by the way kiszól az ajtón keresztül, hogy ne menjünk be, mert még öltözik, de amúgy összehugyozta a szobát. Szerencséje, hogy a cuccom sértetlen maradt. Azért kicsit ki voltunk akadva... ha egy 9 éves gyereknem nem jut eszébe, hogy pisilnie kell, amikor épp fogat most a fürdőszobában 10 perccel azelőtt, hogy bekéreckedne a szobámba és összehugyozná, akkor ott asszem hiányzik egy csavar belülről. Vagy több...
De szerencsére nem csak ennyi bosszússág van a héten. Ma pl reggel, mikor kijöttünk az ebédlőből reggeli után, épp cserélték a szemetes konténert az ebédlő mellett, úgyhogy a gyerekek szemétszagban hallgatták végig a reggeli inspirációjukat. No mondjuk ez még nekem annyira nem fájt volna, ha mehettem volna már a programhelyemre felkészülni, mint normálisan, de sajnos a program koordinátorunk, drága Ribizlink elaludt, így épp az inspiráció végére ért oda, hogy kirakja a napi beosztást a faliújságra az ebédlő falán. (Ribizli = Ahron, akit azért hívnak így a magyarok, mert tud valamennyire magyarul, így ha beszélgetés közben épp őt szidjuk, ő meg pont ott van, nem tudja, hogy róla van szó, csak nevet, mert tudja, hogy mit jelentenek azok a szavak, amik ilyenkor elhagyják a szánkat).

Szóval éldegélünk, éldegélünk. Legalább a múltheti betegségem már a múlté. De már csak hármat alszunk és vége a hétnek. Már a counselorok fele zombi. Szombaton írok és rakok fel képeket! Üdv mindenkinek!

u.i.: Ha valaki a blogomat olvasva egész eddig azon gondolkozott, hogy jövőre jelentkezne a Camp Leaders-nél, mert tetszenek neki az írásaim és ő is szeretne hasonló dolgokat átélni, akkor nagyon kérem, hogy ne tojjon be. Van fun és happyness a napokban még így is dögivel és a túlnépesedett tábori hét kivételesnek számít.

Véget ért az első egyhetes tábor. Volt itt minden… kezdem a rosszakkal:
Vasárnap délután minket, a lifeguardokat levezényeltek az uszodához. Még egy táborozó sem volt a tábor területén, de mi már ott ültünk a negyven fokban. Persze a problémánk nem ez volt (négy magyar egy medencénél nagyon magas fokon tud relaxálni, főleg ha adva van pár labda, napernyő és pihenőszék), hanem a kabinbeosztás. Azt, hogy az adott héten melyik kabinban fogunk aludni és milyen korosztállyal, illetve abból hány fővel, mindig vasárnap tudjuk meg, mielőtt a táborozók ideérnek. A beszélgetés okát az adta, hogy még a training week végén mindenki kapott egy papírt, amire ráírhatta három kolléga nevét, akikkel szívesen vezetne kabint egy hétig, illetve megnevezhette a korosztályt, akikkel leginkább foglalkozni szeretne. Példának okáért az általam leírt három fő egyikével sem voltam egy kabinban a héten és nagyok helyett is kicsiket kaptam. Így volt ezzel Bogdán és Áron is, egyiküknek se jött be a számítása. Zsolti volt az egyetlen, aki nem volt bosszús (bár ő állítólag azt írta a lapjára, hogy anyone és doesn’t matter). Szóval kicsit fintorogva indítottuk a hetet odalent a poolnál.
A másik rossz élmény este ért, mikor az úszástesztek után először mentem be a kabinomba, hogy lássam a hétre kapott fiaimat. Öten voltak hét ellen (igen, öt gyerek hét counselor-ra), ugyanis volt köztük egy, akire általában hárman-négyen kellett, hogy vigyázzanak. Ő volt Skylar, a figyelemzavaros hétéves. Bevallom őszintén, ő az a típusú gyerek, akivel nem tudtam mit kezdeni. Ilyennel még otthon se találkoztam… volt, hogy öten álltunk előtte, a szemébe mondtuk mind az öten kórusban ugyanazt és egy fikarcnyi figyelmet se fordított ránk. Ezen kívül, ha nem csinálhatta azt, amit akart, akkor gyakran erőszakossá vált. Nem egyszer ütögetett nem egy counselort például ping-pong ütővel. A szerencsénk az volt, hogy csak szerda délelőttig volt a táborban, mivel mini camper volt és ők csak addig maradnak minden héten. Az én szerencsém meg az volt, hogy mivel program counselor vagyok, alig láttam a saját gyerekeimet nap közben.

És akkor jöjjenek a jó élmények:
Először is elmondanám, hogy a legnagyobb bánatom az volt a héten, hogy mivel program counselor vagyok, alig láttam a saját gyerekeimet nap közben J
Ugyanis a másik négy törpöt megkedveltem. Tré, Andrew, Hudson és Ravi mind nagyon belevaló kissrácnak bizonyultak és jól kijöttem velük.
A keddi napom volt egyedül lazább, csak két programot kellett tartsak, így aznap volt időm elmenni velük a programjaikra és megismerni őket. A kedvencem valahogy első pillanattól Tré volt. Kis gömböc, fekete srác (majd lesz kép), de az a fajta, aki nagyon illedelmes, ugyanakkor meg nagyon élvezte minden percét minden programjuknak. A hét – sőt talán az eddig itt töltött öt hetem – legjobb pillanata volt számomra, mikor Tré megkért kedd este, hogy legyek a ragger counselor-ja. Ez azt jelenti, hogy engem kért fel, hogy együtt találjunk ki neki egy új célt az új rag-jéhez (a raggerkedésről már írtam valamelyik előző bejegyzésben) majd pedig én kötöttem meg az új narancssárga kendőjét szerda este a ragger ceremony-n. Jó érzés volt J
Amúgy most csak 70 gyerek volt a táborban a héten, ami egész kevés. Így is volt persze munka szakadásig, de amikor volt egy kis szabadidőm, akkor azt Jacub-bal töltöttem, a szlovák kollégámmal. Nagyon jó gitáros a srác és elhatároztuk még hét elején, hogy írunk egy dalt a gyerekeknek, amit majd a csütörtök esti tábortűznél előadunk nekik. Így is történt.
Átírtam az egyik kedvenc dalom szövegét, ő megtanulta a gitár témát és az egészből egy remek élmény kerekedett csütörtök este. Mindenki csendben figyelte a dalt, páran közben/utána könnyeztek, noha akkor még nem tudtam, hogy miért. A dal után aztán jöttek sorra a gratulációk, szinte mindenki kezet akart rázni velünk, bár valamiért leginkább velem. Mindenki az amazing és a beautiful, esetleg az unbelieveable jelzőket használta és én meg ott álltam és nem tudtam mit mondani. Csak írtam egy dalt, ráadásul nem is a sajátom, csak átírtam egy kb 20 éves dal szövegét… aztán az egyik kedvenc szőke kolléganőm magyarázta el, hogy azért volt ez nagyon jó, mert volt tartalma és míg a tábortűz már csak a hülyéskedésről szólt az elmúlt években, mi visszaadtunk valamit ezzel a dallal a tábori életnek, de leginkább valami újat kreáltunk bele. A next challenge az, hogy minden csütörtökön este előadjunk egy új dalt a gyerekeknek. A következő már meg is van, egész szombat este azon dolgoztunk Jacubbal és Katkával (szintén szlovák). Írtunk egy teljesen új dalt. Remélem tetszik majd nekik.

Lassan itt az idő, hogy zárjam soraim. Nemsoká itt lesz a következő brancs, ami ezen a héten nem a múlt heti „kényelmes” 70 főt fogja jelenteni, hanem az izzadtságos 180-at. Már megkaptuk a beosztást is a hétre és ismét kicsikkel leszek. Egy 6, öt 8 és két 9 éves gyerekre leszünk öten counselor-ok. Ez így egész kényelmesen hangzik, de már kiderült, hogy öten közülük hallássérültek. Kíváncsi vagyok rájuk, Jay már mutatott pár jelnyelves kézmozdulatot, szóval valószínűleg sokat fogok tanulni a héten a hallássérültekről.
Amúgy ez a hetünk lesz a Superhero week! Tegnap vettem is egy Vasemberes pólót és most mindjárt megyek és megborotválkozom Tony Stark-ra :D Jövő héten majd megint írok és reményeim szerint akkor egyben fogom felrakni az első két week camp fotóit. Bocsánat érte, de most már nincs rá időm, hogy feltegyem az elsőét. Addig is auf wiedersehen!

Bocsánat, hogy eddig tartott, de végre itt vannak. A gond az, hogy kevés és még ezt is marha nehezen töltötte fel a picasa. Azért have fun!

https://plus.google.com/u/0/photos/109993830408403430660/albums/5894644743896433217

Végre lett időm feltölteni képeket. A gond csak az, hogy nem azokat, amelyeket megígértem, ugyanis a képzési hét alatt készült fotókat még mindig nem kaptam meg. De már csak hetek kérdése :D

A szombat délutánomon azonban készítettem egy rakás képet, amelyekből igyekeztem kimazsolázni a legjobbakat.

Hogy hogyan telt a szombat? Hát... az eleje döcögősen indult. Nehezen keltünk, én kicsit betegen is, mert egy sátorban aludtunk, de azóta beköltöztünk egy fűtött házba és semmi bajom. Szóval a szombat délelőtt parkoltatással telt el, ugyanis jazz tábor kezdődött nálunk és kb 500 zenész lepte el a tábort. Le kellett őket parkoltatni, mert szűkösen van elég parkoló nekik. Aztán jött egy unalmas ebéd, majd két óra semmittevés. A gépeink előtt ültünk a Cave-ben páran magyarok, hazafele írogatva, amikor is a semmittevést a főnökünk, Troy megszakította. Bejött és megkérdezte, hogy nem akarunk-e bemenni vele a Szilikon-völgybe egy konditerembe gyúrni. Bogdán rögtön lecsapott a lehetőségre és én is mondtam, hogy jól esne egy kis edzés. Miután ketten meggyőztük Zsoltit, hogy neki is jönnie kéne, már indultunk is.
A hely a YMCA által működtetett konditerem, ergo minden YMCA alkalmazott ingyen használhatja. Jó helyen van Redwood City-ben. Egyik irányba két placcal odébb a HP központja, másik irányba egy km-re sincs a Facebook és a Google főhadiszállása.
2 órát voltunk a kondiban kb, majd mikor kijöttünk, Troy megkérdezte, hogy gáz lenne-e nekünk, ha csak este 10 körül érnénk haza. Mi röhögve mondtuk, hogy ő a főnökünk és ő az, aki kicsempészett minket a táborból, úgyhogy inkább ő döntse el, hogy gáz-e. Jogosnak érezte az észrevételt, majd pár másodperc röhögés után felkurjantott, hogy akkor irány San Francisco! (csak 30 mérföld volt onnan)
A főnökünkről tudni kell, hogy ebben a városban nőtt fel és ott is lakott három évvel ezelőttig, mikor kiköltözött a táborba. Nagyon jól ismeri a várost és olyan utakon vitt minket a városban, amiket a turisták - elmondása szerint - nem használnak, nem ismernek.
Elhajtott velünk egy park mellett, ahol bölények élnek, majd áthajtott a Golden Gate-en, felvitt minket a hegyekbe a kilátópontokra, hogy fotózhassunk, aztán meg visszavitt a hídon át a városba vacsorázni a kedvenc helyére, ahol életem legjobb salátáját ettem meg. A vacsora végén kicsit sürgetett, hogy együk meg gyorsan, mert lekéssük a naplementét. Hát, a képekből majd láthatjátok, hogy nem késtük le, sőt az első sorból néztük egy homokos partszakaszról, ami a Golden Gate és az Alcatraz között volt félúton. Hát így telt el az az este. Remélem tetszeni fognak a képek :)

https://plus.google.com/u/0/photos/109993830408403430660/albums/5893087440233736273?authkey=CLCjmI-fiZCxmQE

u.i.: mostanában elmaradnak a kommentek, pedig kíváncsi volnék a véleményetekre a blogról, a feldobott témákról, bármiről. Írjatok bátran!

Hogy milyen hely a tábor? Azt hiszem, amit most írni fogok, azt már otthonról nem lehet átérezni, de azért igyekszem úgy leírni, hogy érthető legyen, ugyanakkor elképzelhető, hogy naivnak, vagy épp agymosottnak fogok tűnni. Amit viszont leszögeznék, hogy én nem érzem magam annak.

Szóval a tábor… a képzési hét ezekben az órákban fejeződik be. Sok órát húztunk le egy tanteremben ülve, prezentációkat nézve, magyarázatokat hallgatva, de a nagy részét hallottam már, egy másik részének meg nem nagyon volt jelentősége. Lesznek majd képek a hétvégén feltöltve arról, hogy hol jártunk, mit csináltunk, amikor épp nem a tanteremben ült ránk a por, de most nem írok hozzájuk előszót (majd ha már fent lesznek, lehet, hogy írok) mert más történéseket, gondolatokat szeretnék megosztani.

A szerdai napunk a gyerekek elleni erőszak megelőzéséről szólt. El kellett olvasnunk, csapatokra osztva feldolgoznunk pár történetet, amelyek mind arról szóltak, hogy hogyan bántalmazott egy felnőtt egy gyereket. Így elmondva gyomorforgatónak hangozhat, de a téma hosszú elnyújtásának köszönhetően unalmas és velejéig szájbarágós volt. Ráadásul előző éjjel az erdőben aludtunk a szabad ég alatt a saját hálózsákjainkban a zergetöcskölő hidegben, szóval mindenki kellőképp fáradt is volt ehhez a témakörhöz és főleg ahhoz, hogy egész nap szinte ki se mozduljunk a tanteremből.

Na ezen a remek napon esett meg, hogy délután a felnőttek által gyerekeken elkövetett erőszak után a gyerekek közötti erőszakos cselekedetek kerültek szóba. Erre nekik van egy külön szavuk, az így bántalmazott gyerek a bullied child. A jelentését tényleg csak körülírni tudom: ha egy gyerek egy másikat bántalmaz, akár lelkileg, akár testileg, akár kicsit, akár nagyon durva mélységben és gyakorisággal, az ez. Készült is nemrég egy kézikamerás film erről, az USA-szerte jelen lévő problémáról Bully címmel.
Mikor bejelentette nekünk Jessi, hogy megnézünk egy másfél órás filmet, azt gondoltam, hogy végre valami, ami közben úgyis sötét lesz a teremben és büntetlenül bealhatok a hátsó sorban az első 5 perc után. Nagyon fáradt voltam aznap. Aztán mégis az történt, hogy a második sorban a padlón ültem végig a filmet tágra nyílt szemekkel, figyelve szinte minden szóra, ami elhangzott a filmben.
Elég durva ez a téma. Otthon ilyen nincs.
Persze lehet, hogy a gyerekek cseszegetik egymást, meg ezzel az amerikai szóhasználattal élve én is voltam bullied child az általánosban, de azok a dolgok, amiket én átéltem csak a felszínét karcolják annak, ahogyan itt Amerikában a gyerekek bánni tudnak egymással. Ami még hihetetlenebb, hogy ez a film olyan eseteket mutatott be, ahol a tanárok az égvilágon semmit nem tettek ennek visszaszorításáért. És nem azért nem tettek, mert Amerikában a törvények a gyerekeket védik és egy hangos szó vagy pofon börtönnel járhat a tanár számára (amúgy tényleg félelmetes a gondolkodásmód ebben és szerintem pont emiatt is harapózhatott el itt mennyire ez a jelenség). Azért nem tettek semmit, mert nagy ívben szartak rá. Talán ők maguk is olyan gyerekek voltak, akik másokat terrorizáltak… itt bárkiből lehet bármi. Szabad ország...
No de a film lényege számunkra az volt, hogy felnyissa a szemünket (főleg az európaiakét) és megmutassa, hogy erre figyelni kell, hogy a gyerekeket minden nap beszéltetni kell és figyelni, ha rosszabb kedvűek, mint előző nap, vagy pár órával azelőtt valamint puhatolózni kell finoman, hogy mi történhetett. Azonban én azóta azon gondolkozom, hogy mik a nagy különbségek otthon és itt között. Nem csak ebben a témában. Kérdezősködtem is. Hát íme itt van, hogy mire jutottam:

Amerika – ez otthon a térkép előtt ülve és belemélyedve is elképzelhető – egy hatalmas ország kb 300 millió lakossal. Jóval többféle ember él itt, mint odahaza. Míg nekem – aki kis beszari kiskölyök voltam – sikerült az általánosban is és a gimiben is barátokra szert tennem, sőt, talán mondhatom, hogy életre szóló barátságokat kötnöm, addig itt simán elképzelhető, hogy 4 vagy 8 évet úgy húzzon le egy diák egyazon iskolában, hogy nem igazán talál olyan embert, akivel annyira összepasszol, hogy abból tényleg léleképítő, az egész életére, vagy annak egy periódusára kiható barátság alakuljon ki. Hihetetlen, de így van. Persze nem azt mondom, hogy ez a jellemző, de van ilyen és nem egy, nem kettő. Az egész országot áthatja ez a jelenség.
Azt azonban eddig is tudtuk, hogy az amerikai állami oktatási rendszer egy csőd, ebbe a képbe még bele is képzelhető elég könnyen a gyerekek közti erőszak, viszont senki nem beszél otthon a táborokról és azok jelentőségéről.

Ezek a táborok – legalábbis a YMCA táborai – nagyon jól ki vannak találva. Magam is átéltem és még mindig élem, hogy mennyire.
Mikor megérkeztem és Jay a kétperces pacsi-ölelés sorozattal fogadott, akkor már éreztem, hogy még épphogy ideértem, de valaminek máris a részévé váltam. Hogy miért? Tudjátok, ahogy mosolygott és örült annak, hogy új embert ismerhet meg a személyemben, és ahogy figyelt arra, amikor a kérésére arról meséltem, hogy milyen volt az utam meg amúgy honnan jövök, nos, ezekből mind azt szűrtem le, hogy tényleg a tábor részének tart máris.
Aztán két nappal később, mikor már mindenki a nevemen szólított (tényleg frankón ki tudja ejteni mindenki a Gézát), meg már dolgoztam és tréningeken vettem részt két napig, úgy éreztem, hogy egy csapat részévé váltam.
A héten pedig megkaptam az első kendőmet (rag). Ez egy régi hagyomány (99 éves a YMCA táborokban), ami arról szól, hogy vannak különböző színű háromszögkendők, amikért tenni kell valamit. Hogy mit, az a viselőjén áll. Ha úgy dönt valaki, hogy szeretne kendős, vagyis ragger lenni, akkor először is kell találjon egy embert, aki már ragger és elmagyarázza neki a dolog mikéntjét. Nekem is, mint mindenkinek, kellett egy célt találnom, ami fontos számomra, amiért küzdeni szeretnék tényleg. Ezt csak a segítőmmel osztom meg, aki véleményezi azt és ha úgy gondolja, hogy jó az ötlet, akkor a tábor következő rag ceremony-áján részt vehetek, megkaphatom a kendőt. Maga a ceremónia is szép dolog, de a legjobb benne az, hogy most egy még belsőbb kör tagjának érzem magam a tábor dolgozói között. Ezután akkor léphetek egy lépcsőt feljebb, ha a segítőm úgy gondolja majd, hogy tettem már eleget az előző célom teljesítéséért. Szóval van egy kék kendőm és egy még belsőbb körben érzem magam.

Na akkor most összegzek: Sokféle háttérrel, sokféle személyiség érkezik a táborba mindig. Csak ide, a Camp Jones Gulch-ba évi 20000 gyerek. 20000 olyan gyerek, akik nagy része az állami oktatásban tanul (hiszen egy relatíve olcsó, katolikus alapítványi táborról van szó), de ugyanakkor olyan 20000 gyerek, akik bár különbözőek, de egy dologban egyeznek: mindegyikük úgy akarja jól érezni magát az itt eltöltött pár nap vagy egy hét alatt, hogy közben másnak nem árt. Így lehet az, hogy itt – ellentétben az iskolákkal – sok barátság köttetik. (meg persze azért, mert nem egy környékről érkeznek ide táborozók, hanem a környező összes városból, míg az iskolában csak az abban a körzetben élőkkel vannak összezárva a gyerekek) Ezért járnak ide vissza minden évben az ifjak, ezért válnak táborozókból táboroztatókká a felnőtt kort elérve. Nem tudják elhagyni azt a közeget, ahol az életük legszebb pillanatai, történetei lejátszódtak, itt meg ugyanolyan szívesen látják őket, mint táborozókként.
Nagyon jól ki van ez találva. Az első itt töltött nyaruk első napjától úgy érezhetik – mert éreztetik, éreztetjük velük – hogy tagjai valami jónak és a lelkük, képességeik épülése mellett pedig egyre feljebb juthatnak a tábor respect-létráján, ha raggerkednek. . Számukra ez az alma mater, nem az iskola.
Az egyetem vagy fősuli alatt meg jó munka a táboroztatás, olyanok veszik őket körbe részben, akikkel együtt nőttek fel itt, amúgy meg nem rossz lóvé a nagybetűs életbe és az igazi munkába való belecsöppenés előtt.

Hát itt élek én most. Olyan 50 ember között éltem le a hetem, akikről nem igazán tudok rosszat mondani. Nem volt hangos szó sem nézeteltérés. Tényleg más hely. Tudjátok, megvannak otthon a sztereotípiáink az amerikaiakkal kapcsolatban, melyek szerint hülyék, dagadtak, háromszor akkora autókkal járnak, mint amekkorákra valóban szükségük lenne, stb… ezekből az utolsó maradéktalanul igaz :P de lenne mit tanulnunk Amerikától, vagy legalábbis ettől a környéktől meg az ilyen táboroktól.

De komolyan… Hol máshol fordulhat elő, hogy egy kínai srác gengszter rap-et hallgat, hogy a sorozatgyilkos arcú fekete srác osztja a legtöbb ölelést a táborban, vagy épp, hogy a legnagyobb kitolás, ami a táborlakók közt működik, arról szól, hogy két ember odaoson egy harmadik mögé étkezés közben, rákiabálnak, majd kijelentik, hogy neki most énekelnie kell egy dalt? Illetve hol fordulhat elő, hogy amikor a mellettem ülő, 2 méter magas bringás-jéghokis srácnak kell énekelni, akkor ő önfeledten elkezdi énekelni Phil Collins-tól az In the air tonight-ot olyan klasszul, hogy le kell tegyem a villát és lenyelnem gyorsan a falatot, hogy csatlakozhassam hozzá, hogy aztán a dal végeztével vacsoránk folytatása helyett elmerüljünk szóban kicsit Phil munkásságában?
Szóval meglepetés-meglepetés hátán. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak majd az egyhetes táborok. Már csak 9 nap addig.