Bocsánat, hogy eddig tartott, de végre itt vannak. A gond az, hogy kevés és még ezt is marha nehezen töltötte fel a picasa. Azért have fun!

https://plus.google.com/u/0/photos/109993830408403430660/albums/5894644743896433217

Végre lett időm feltölteni képeket. A gond csak az, hogy nem azokat, amelyeket megígértem, ugyanis a képzési hét alatt készült fotókat még mindig nem kaptam meg. De már csak hetek kérdése :D

A szombat délutánomon azonban készítettem egy rakás képet, amelyekből igyekeztem kimazsolázni a legjobbakat.

Hogy hogyan telt a szombat? Hát... az eleje döcögősen indult. Nehezen keltünk, én kicsit betegen is, mert egy sátorban aludtunk, de azóta beköltöztünk egy fűtött házba és semmi bajom. Szóval a szombat délelőtt parkoltatással telt el, ugyanis jazz tábor kezdődött nálunk és kb 500 zenész lepte el a tábort. Le kellett őket parkoltatni, mert szűkösen van elég parkoló nekik. Aztán jött egy unalmas ebéd, majd két óra semmittevés. A gépeink előtt ültünk a Cave-ben páran magyarok, hazafele írogatva, amikor is a semmittevést a főnökünk, Troy megszakította. Bejött és megkérdezte, hogy nem akarunk-e bemenni vele a Szilikon-völgybe egy konditerembe gyúrni. Bogdán rögtön lecsapott a lehetőségre és én is mondtam, hogy jól esne egy kis edzés. Miután ketten meggyőztük Zsoltit, hogy neki is jönnie kéne, már indultunk is.
A hely a YMCA által működtetett konditerem, ergo minden YMCA alkalmazott ingyen használhatja. Jó helyen van Redwood City-ben. Egyik irányba két placcal odébb a HP központja, másik irányba egy km-re sincs a Facebook és a Google főhadiszállása.
2 órát voltunk a kondiban kb, majd mikor kijöttünk, Troy megkérdezte, hogy gáz lenne-e nekünk, ha csak este 10 körül érnénk haza. Mi röhögve mondtuk, hogy ő a főnökünk és ő az, aki kicsempészett minket a táborból, úgyhogy inkább ő döntse el, hogy gáz-e. Jogosnak érezte az észrevételt, majd pár másodperc röhögés után felkurjantott, hogy akkor irány San Francisco! (csak 30 mérföld volt onnan)
A főnökünkről tudni kell, hogy ebben a városban nőtt fel és ott is lakott három évvel ezelőttig, mikor kiköltözött a táborba. Nagyon jól ismeri a várost és olyan utakon vitt minket a városban, amiket a turisták - elmondása szerint - nem használnak, nem ismernek.
Elhajtott velünk egy park mellett, ahol bölények élnek, majd áthajtott a Golden Gate-en, felvitt minket a hegyekbe a kilátópontokra, hogy fotózhassunk, aztán meg visszavitt a hídon át a városba vacsorázni a kedvenc helyére, ahol életem legjobb salátáját ettem meg. A vacsora végén kicsit sürgetett, hogy együk meg gyorsan, mert lekéssük a naplementét. Hát, a képekből majd láthatjátok, hogy nem késtük le, sőt az első sorból néztük egy homokos partszakaszról, ami a Golden Gate és az Alcatraz között volt félúton. Hát így telt el az az este. Remélem tetszeni fognak a képek :)

https://plus.google.com/u/0/photos/109993830408403430660/albums/5893087440233736273?authkey=CLCjmI-fiZCxmQE

u.i.: mostanában elmaradnak a kommentek, pedig kíváncsi volnék a véleményetekre a blogról, a feldobott témákról, bármiről. Írjatok bátran!

Hogy milyen hely a tábor? Azt hiszem, amit most írni fogok, azt már otthonról nem lehet átérezni, de azért igyekszem úgy leírni, hogy érthető legyen, ugyanakkor elképzelhető, hogy naivnak, vagy épp agymosottnak fogok tűnni. Amit viszont leszögeznék, hogy én nem érzem magam annak.

Szóval a tábor… a képzési hét ezekben az órákban fejeződik be. Sok órát húztunk le egy tanteremben ülve, prezentációkat nézve, magyarázatokat hallgatva, de a nagy részét hallottam már, egy másik részének meg nem nagyon volt jelentősége. Lesznek majd képek a hétvégén feltöltve arról, hogy hol jártunk, mit csináltunk, amikor épp nem a tanteremben ült ránk a por, de most nem írok hozzájuk előszót (majd ha már fent lesznek, lehet, hogy írok) mert más történéseket, gondolatokat szeretnék megosztani.

A szerdai napunk a gyerekek elleni erőszak megelőzéséről szólt. El kellett olvasnunk, csapatokra osztva feldolgoznunk pár történetet, amelyek mind arról szóltak, hogy hogyan bántalmazott egy felnőtt egy gyereket. Így elmondva gyomorforgatónak hangozhat, de a téma hosszú elnyújtásának köszönhetően unalmas és velejéig szájbarágós volt. Ráadásul előző éjjel az erdőben aludtunk a szabad ég alatt a saját hálózsákjainkban a zergetöcskölő hidegben, szóval mindenki kellőképp fáradt is volt ehhez a témakörhöz és főleg ahhoz, hogy egész nap szinte ki se mozduljunk a tanteremből.

Na ezen a remek napon esett meg, hogy délután a felnőttek által gyerekeken elkövetett erőszak után a gyerekek közötti erőszakos cselekedetek kerültek szóba. Erre nekik van egy külön szavuk, az így bántalmazott gyerek a bullied child. A jelentését tényleg csak körülírni tudom: ha egy gyerek egy másikat bántalmaz, akár lelkileg, akár testileg, akár kicsit, akár nagyon durva mélységben és gyakorisággal, az ez. Készült is nemrég egy kézikamerás film erről, az USA-szerte jelen lévő problémáról Bully címmel.
Mikor bejelentette nekünk Jessi, hogy megnézünk egy másfél órás filmet, azt gondoltam, hogy végre valami, ami közben úgyis sötét lesz a teremben és büntetlenül bealhatok a hátsó sorban az első 5 perc után. Nagyon fáradt voltam aznap. Aztán mégis az történt, hogy a második sorban a padlón ültem végig a filmet tágra nyílt szemekkel, figyelve szinte minden szóra, ami elhangzott a filmben.
Elég durva ez a téma. Otthon ilyen nincs.
Persze lehet, hogy a gyerekek cseszegetik egymást, meg ezzel az amerikai szóhasználattal élve én is voltam bullied child az általánosban, de azok a dolgok, amiket én átéltem csak a felszínét karcolják annak, ahogyan itt Amerikában a gyerekek bánni tudnak egymással. Ami még hihetetlenebb, hogy ez a film olyan eseteket mutatott be, ahol a tanárok az égvilágon semmit nem tettek ennek visszaszorításáért. És nem azért nem tettek, mert Amerikában a törvények a gyerekeket védik és egy hangos szó vagy pofon börtönnel járhat a tanár számára (amúgy tényleg félelmetes a gondolkodásmód ebben és szerintem pont emiatt is harapózhatott el itt mennyire ez a jelenség). Azért nem tettek semmit, mert nagy ívben szartak rá. Talán ők maguk is olyan gyerekek voltak, akik másokat terrorizáltak… itt bárkiből lehet bármi. Szabad ország...
No de a film lényege számunkra az volt, hogy felnyissa a szemünket (főleg az európaiakét) és megmutassa, hogy erre figyelni kell, hogy a gyerekeket minden nap beszéltetni kell és figyelni, ha rosszabb kedvűek, mint előző nap, vagy pár órával azelőtt valamint puhatolózni kell finoman, hogy mi történhetett. Azonban én azóta azon gondolkozom, hogy mik a nagy különbségek otthon és itt között. Nem csak ebben a témában. Kérdezősködtem is. Hát íme itt van, hogy mire jutottam:

Amerika – ez otthon a térkép előtt ülve és belemélyedve is elképzelhető – egy hatalmas ország kb 300 millió lakossal. Jóval többféle ember él itt, mint odahaza. Míg nekem – aki kis beszari kiskölyök voltam – sikerült az általánosban is és a gimiben is barátokra szert tennem, sőt, talán mondhatom, hogy életre szóló barátságokat kötnöm, addig itt simán elképzelhető, hogy 4 vagy 8 évet úgy húzzon le egy diák egyazon iskolában, hogy nem igazán talál olyan embert, akivel annyira összepasszol, hogy abból tényleg léleképítő, az egész életére, vagy annak egy periódusára kiható barátság alakuljon ki. Hihetetlen, de így van. Persze nem azt mondom, hogy ez a jellemző, de van ilyen és nem egy, nem kettő. Az egész országot áthatja ez a jelenség.
Azt azonban eddig is tudtuk, hogy az amerikai állami oktatási rendszer egy csőd, ebbe a képbe még bele is képzelhető elég könnyen a gyerekek közti erőszak, viszont senki nem beszél otthon a táborokról és azok jelentőségéről.

Ezek a táborok – legalábbis a YMCA táborai – nagyon jól ki vannak találva. Magam is átéltem és még mindig élem, hogy mennyire.
Mikor megérkeztem és Jay a kétperces pacsi-ölelés sorozattal fogadott, akkor már éreztem, hogy még épphogy ideértem, de valaminek máris a részévé váltam. Hogy miért? Tudjátok, ahogy mosolygott és örült annak, hogy új embert ismerhet meg a személyemben, és ahogy figyelt arra, amikor a kérésére arról meséltem, hogy milyen volt az utam meg amúgy honnan jövök, nos, ezekből mind azt szűrtem le, hogy tényleg a tábor részének tart máris.
Aztán két nappal később, mikor már mindenki a nevemen szólított (tényleg frankón ki tudja ejteni mindenki a Gézát), meg már dolgoztam és tréningeken vettem részt két napig, úgy éreztem, hogy egy csapat részévé váltam.
A héten pedig megkaptam az első kendőmet (rag). Ez egy régi hagyomány (99 éves a YMCA táborokban), ami arról szól, hogy vannak különböző színű háromszögkendők, amikért tenni kell valamit. Hogy mit, az a viselőjén áll. Ha úgy dönt valaki, hogy szeretne kendős, vagyis ragger lenni, akkor először is kell találjon egy embert, aki már ragger és elmagyarázza neki a dolog mikéntjét. Nekem is, mint mindenkinek, kellett egy célt találnom, ami fontos számomra, amiért küzdeni szeretnék tényleg. Ezt csak a segítőmmel osztom meg, aki véleményezi azt és ha úgy gondolja, hogy jó az ötlet, akkor a tábor következő rag ceremony-áján részt vehetek, megkaphatom a kendőt. Maga a ceremónia is szép dolog, de a legjobb benne az, hogy most egy még belsőbb kör tagjának érzem magam a tábor dolgozói között. Ezután akkor léphetek egy lépcsőt feljebb, ha a segítőm úgy gondolja majd, hogy tettem már eleget az előző célom teljesítéséért. Szóval van egy kék kendőm és egy még belsőbb körben érzem magam.

Na akkor most összegzek: Sokféle háttérrel, sokféle személyiség érkezik a táborba mindig. Csak ide, a Camp Jones Gulch-ba évi 20000 gyerek. 20000 olyan gyerek, akik nagy része az állami oktatásban tanul (hiszen egy relatíve olcsó, katolikus alapítványi táborról van szó), de ugyanakkor olyan 20000 gyerek, akik bár különbözőek, de egy dologban egyeznek: mindegyikük úgy akarja jól érezni magát az itt eltöltött pár nap vagy egy hét alatt, hogy közben másnak nem árt. Így lehet az, hogy itt – ellentétben az iskolákkal – sok barátság köttetik. (meg persze azért, mert nem egy környékről érkeznek ide táborozók, hanem a környező összes városból, míg az iskolában csak az abban a körzetben élőkkel vannak összezárva a gyerekek) Ezért járnak ide vissza minden évben az ifjak, ezért válnak táborozókból táboroztatókká a felnőtt kort elérve. Nem tudják elhagyni azt a közeget, ahol az életük legszebb pillanatai, történetei lejátszódtak, itt meg ugyanolyan szívesen látják őket, mint táborozókként.
Nagyon jól ki van ez találva. Az első itt töltött nyaruk első napjától úgy érezhetik – mert éreztetik, éreztetjük velük – hogy tagjai valami jónak és a lelkük, képességeik épülése mellett pedig egyre feljebb juthatnak a tábor respect-létráján, ha raggerkednek. . Számukra ez az alma mater, nem az iskola.
Az egyetem vagy fősuli alatt meg jó munka a táboroztatás, olyanok veszik őket körbe részben, akikkel együtt nőttek fel itt, amúgy meg nem rossz lóvé a nagybetűs életbe és az igazi munkába való belecsöppenés előtt.

Hát itt élek én most. Olyan 50 ember között éltem le a hetem, akikről nem igazán tudok rosszat mondani. Nem volt hangos szó sem nézeteltérés. Tényleg más hely. Tudjátok, megvannak otthon a sztereotípiáink az amerikaiakkal kapcsolatban, melyek szerint hülyék, dagadtak, háromszor akkora autókkal járnak, mint amekkorákra valóban szükségük lenne, stb… ezekből az utolsó maradéktalanul igaz :P de lenne mit tanulnunk Amerikától, vagy legalábbis ettől a környéktől meg az ilyen táboroktól.

De komolyan… Hol máshol fordulhat elő, hogy egy kínai srác gengszter rap-et hallgat, hogy a sorozatgyilkos arcú fekete srác osztja a legtöbb ölelést a táborban, vagy épp, hogy a legnagyobb kitolás, ami a táborlakók közt működik, arról szól, hogy két ember odaoson egy harmadik mögé étkezés közben, rákiabálnak, majd kijelentik, hogy neki most énekelnie kell egy dalt? Illetve hol fordulhat elő, hogy amikor a mellettem ülő, 2 méter magas bringás-jéghokis srácnak kell énekelni, akkor ő önfeledten elkezdi énekelni Phil Collins-tól az In the air tonight-ot olyan klasszul, hogy le kell tegyem a villát és lenyelnem gyorsan a falatot, hogy csatlakozhassam hozzá, hogy aztán a dal végeztével vacsoránk folytatása helyett elmerüljünk szóban kicsit Phil munkásságában?
Szóval meglepetés-meglepetés hátán. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoznak majd az egyhetes táborok. Már csak 9 nap addig.

Chapter 1: Have a nice cold

A cím a hét három napjának a mottója volt, ugyanis lifeguard training-en vettem részt a héten két honfitársammal – Bogdánnal és Áronnal – valamint még 8 másik kollégával együtt. Ez a kis tréningecske szerdán délután vette kezdetét némi tantermi fejtágítással, majd egészen szombat, azaz ma délig tartott medencében meg tanteremben vegyesen. Nos – ha mondhatom így – csütörtökön fél centi hideg volt a víz, pénteken már felment másfélre is, ma reggel meg elment úgy háromnak. Természetesen a legtöbb időt – összesen vagy 5-6 órát – csütörtökön töltöttük a medencében. Aznap jött a számra a fent olvasható mottó, mondván, hogy ha most nem fázunk meg, akkor soha. Egyébként ez nem a továbbképzésem volt az otthon elszenvedett American Red Cross lifeguard trainig után, hanem átképzésem a YMCA saját lifeguard technikáira. Nem volt épp a legegyszerűbb, főleg mivel erősebbek voltak az írásbeli tesztek, mint a Red Cross-nál, illetve a napi több óra vízi tréning se dobott fel olyan nagyon, de a lényeg, hogy megcselekedtük, amit megkövetelt a munkaadó: hivatalos YMCA lifeguard is vagyok immár (és még két évig folyamatosan). 

Chapter 2: The hungarians know, how to live

Nos igen, ez nem a megszokott cím, mivel nem egy dal címe, vagy egy dalszöveg részlete, de tervezem, hogy írok ezzel a címmel egy dalt. Merthogy igaz! Tényleg tudunk élni!
Példának – idő szűkében – egy megtörtént esetet tudok felhozni:
Szerdán a tanterembe mi, magyarok értünk oda utolsóként. Akkorra már rendesen be volt rendezve az amúgy lakóépületnek épített, de tágas nappalija miatt tanteremnek használt ház: Be volt téve három négyfős asztal egymás mögé, mögöttük kinyithatós székek. Persze nekünk, mivel utolsókként érkeztünk, a hátsó pad maradt…  gondolták ők J Mikor beléptük és végignézve a termen láttuk, hogy az amúgy valahol középen helyet foglaló háromfős kanapé a hátsó falhoz lett húzva, odébb toltuk a kényelmetlen asztalt és a helyére húztuk a kanapét. Királyi hely volt három napig.

Chapter 3: Differences

Egy vicces, de igaz ténnyel (fun fact-tel)kezdeném ezt a bejegyzést: Hallottam már beszédeket életemben, de nem hittem volna, hogy azt a beszédet, aminek minden szaván csüngök és visszafojtott lélegzettel hallgatom végig, angol nyelven fogom hallani egy amerikai gyerektáborban az egyik főnökömtől… de kezdem az elejéről:
Vasárnap délután elkezdtek özönleni a táborba a táboroztatók. Átestem egy költözésen is, mivel most mindannyian kvázi táborozót fogunk játszani a héten, ergo 8-10 fős kabinokban szállásoltak el minket, mint ahogy a gyerekekkel is leszünk majd. Innentől amúgy elvileg minden héten költöznöm kell majd, attól függően, hogy a következő hétre melyik kabinba osztanak be és azt is majd vasárnaponta fogom megtudni, hogy épp a következő héten milyen idős gyerekre kell majd vigyáznom.
Miután a költözés megvolt (ezt délután 5-kor ejtettük meg), vacsorázni mentünk, majd pedig a medencétől nem messze összegyűltünk egy tábortűz köré. Itt tartottak nekünk beszédeket, melyek közül én az elsőt élveztem igazán. Ezt az egyik főnökünk (asszem ő a nagyfőnök, de annyi féle director van itt, hogy nem tudom követni), Andrew tartotta nekünk.

A  YMCA, illetve a mi táborunk történetéről szólt a beszéd. 1844-ben alapította Londonban egy akkor 19 vagy 20 éves srác ezt a szervezetet. Az alap ötlete az volt, hogy egy olyan szervezetet hozzon létre, ahová az ipari forradalom közepette Londonba özönlött fiatalok bemehetnek, ott találhatnak kikapcsolódási lehetőséget, ismerkedhetnek egymással és úgy egyáltalán önmaguk lehetnek. Persze eredetileg katolikus szervezetnek indult, most is az, csak hamar rájöttek, hogy a bibliaórákon túl mást is adhatnak és nem csak katolikus hívőknek adhatják azt. Érdekes tény, hogy a második YMCA szervezetet New York-ban alapították meg 1851-ben és a harmadikat pedig San Francisco-ban, méghozzá csak két évvel később, ha jól emlékszem. Szóval régi a szervezet, melynek dolgozom. Innen most fókuszáljunk a Camp Jones Gulch-ra:
A táborhelyünkön fakitermelés zajlott elég régóta, mígnem a harmincas években a YMCA megvette a területet némi hadakozás után. Állítólag a fűrészmalom épülete az ebédlő helyén állt. Fun fact ugyancsak, hogy azok a helyenként 40 méteresre, vagy még nagyobbra is megnőtt vörösfenyők, melyek a tábor területén élnek, szinte mind a terület megvételét követő tereprendezés után lettek csak elültetve a területen, vagy kinőttek a régi fák helyén maguktól. A tábor területe először persze kisebb volt még, eleinte csak két faluval, nem néggyel, mint ma. Az a két jól elkülönített terület is azért kellett, mert az egyikben fiútábor, a másikban lánytábor zajlott mindig. Ide a környező nagyobb városokból jöttek gyerekek nyaranta, hogy kiránduljanak a környéken. Aztán ahogy teltek az évek, úgy lett a tábor területe nagyobb és bővültek, illetve a korral haladva alakultak az itt végezhető sportfoglalkozások. Így van most a területen lehetőség falmászás(5 fallal), íjászat, kötélcsúszda (zipline), kenuzás és úszás tanulására. A feladatunk pedig nem az, hogy sportolókat faragjunk belőlük, hanem az, hogy úgy menjenek el, hogy többek lettek belül annál, mint mikor idejöttek. Lesznek gyerekek, akik nem nagyon jártak még a természetben, lesznek, akiket ki akarnak majd közösíteni a többiek, lesznek, akik nem tudnak még úszni. A mi feladatunk, hogy figyeljünk rájuk és egy boldog hetet biztosítsunk a számukra, ami közben szerezhetnek olyan képességeket is, ha akarnak, amiknek eddig még nem voltak a birtokában.
Ez persze csak egy töredéke volt a beszédnek, vagy 20 percen keresztül taglalta nekünk ezeket a dolgokat Andrew, de a lényege ez volt. Amit nem tudok átadni, az a nyugodt hangszíne, az abszolút békét sugárzó mosolya, a tanítani akaró tekintete. Örülök, hogy ő a nagyfőnök itt.

A héten egyébként staff training zajlik nagy erőkkel a területen (vagy 70 főnyi staff van jelen), de nem akkora hepaj, mint hangzik. Azaz a napközbeni programok jók, de vannak dolgok, amikből már kinőttem és nehezemre esik kicsit elfogadni, hogy itt ezt komolyan csinálni kell. Pl: sorbaállás minden étkezés előtt és csak akkor mehetünk be, ha az egész csapat elcsendesedett… illetve nem mehetünk ki a lakóépületeinkből takarodó után… és nem mehetek be egy csajkabinba se. Ja, és a Cave-be sem mehetek már be csak úgy, hiába laktam ott két héten keresztül.
Ugyanakkor abszolút pozitív vagyok a nap közben, még mindig imádok itt lenni, klassz az is, hogy most már mindenki itt van, a magyarok közül is csak a „nagyöreg” Ádám hiányzik. Némi nehézséget jelent, hogy a vasárnap megérkezett Zsoltinak nem olyan jó az angol szókincse, így általában magyarul szeretne beszélgetni velünk, többi magyarokkal, pedig már egyszer meg lettünk róva, hogy túl sok a magyar hang a levegőben, vagy valami hasonló (igazából nem figyeltünk oda).
Amíg a training week tart, addig nem lesz több bejegyzés, de a hétvégén írok majd egyet és lehetséges, hogy lesznek képek is. Lehet, hogy kitalálok majd egy újabb interaktív feladványt nektek, bár az eddigi egyre sem érkezett kettőnél több megoldás a kalapba.
 Ennyit mára, érjétek be ezzel, hétvégén újra jelentkezem.
Üdv néktek!
Az Nyúl

u.i.: hallgassatok szemérmetlenül sok Bon Jovit. Egészségetekre váljék!

utósztori: A medencében asszem ugyancsak a már említett félcentis csütörtökön esett meg, hogy kicsúszott a számon egy mondat, ami azóta szállóige a lifeguard tanfolyamosok és (sajnos) egyre több ember közt. A dolog miértje annyi volt, hogy mentési gyakorlatozás közben odakiabáltak nekem a partról, hogy nyugtatgassam az áldozatot, aki felé úszom, mert csak jobb már neki, ha hallja és nem csak látja, hogy nem kell izgulnia, mindjárt kimentem. A mondat pedig így hangzott: Have no fear, Géza is here. Azóta ha valamelyik lifeguard meglát a táborban közeledni, felteszi a két kezét a levegőbe és torka szakadtából ordítja ezt a hat szót. A másik vicces számomra, hogy költöttem én már angolul rímet, de ez csak úgy kicsúszott. Asszem ezen is le lehet mérni, hogy egyre inkább beleszokok az angol beszédbe :)

Nos, mint ígértem, megvannak a képek. Itt még 12-e van, este 21:41. Szóval nem ígértem falsul. Ugyanakkor viszont, ha már beteszem ide a képek linkjét, akkor már belinkelem a nyár dalát is. Egész nap mindenki ezt énekli, fütyüli. Egész klassz nóta, csak függőséget okoz. Szóval vigyázzatok vele! :D (ha meg nem lenne mit hallgatni, akkor a cikkeim címeit beírva a youtube keresőbe elég jó dalokat találtok a kedvenc bandám prezentálásában)
Nos ennyit mára, most szombatig nem hiszem, hogy életjelet adnék. A táborban leszünk, nekem lifeguard training van addig.
https://picasaweb.google.com/109993830408403430660/AzElmultParNap20130612EnRaktamFel?authkey=Gv1sRgCO7cuO_36o7gwgE

https://www.youtube.com/watch?v=1gX1EP6mG-E