Szóval megérkeztem. Az út nem volt olyan nagyon érdekes, eltelt. Pestről Frankfurtba valami kisebb Lufthansa Airbus vitt. Nem voltam épp a legjobb passzban, mert ezen a másfél órás távon el se érte az utazómagasságot, hanem emelkedett végig, majd süllyedt és leszállt. Mintha másfél órán keresztül egy liftben ültem volna. De legalább volt egy kis turbulencia is, ami úgy dobálta a gépet helyenként, mintha egy körforgalmon hajtottunk volta át egy busszal. Keresztbe.
Frankfurtból a United és a Lufthansa közös szervezésű járatával jöttem, ami pechemre egy United flottás 747-400-as Jumbo-t jelentett. Azért pechemre, mert már előre tudtam, hogy ott a legkisebb a lábtér. De legalább nem csalódtam… viszont álltam vagy 2-3 órát a 10,5 órás útból a repülő végében, lealudtam úgy 2,5-et, a maradékban meg kajáltam vagy zenét hallgattam a karfából. Volt ’80-as évek csatorna…szóval eltelt az idő. :D
Mikor leszállt a gép San Francisco-ban, elég hamar kiengedtek és futottam előre, hogy a beléptetésnél minél hamarabb végezzek. Nos, ezen a ponton homokszem került a gépezetbe, merthogy egyfelől egy másik nagy gép is leszállt előttünk, másfelől pedig a 25 db visitor kapuból volt pofájuk 6-ot nyitva tartani, úgyhogy beálltam a sorba, amiben előttem is és mögöttem is vagy 300 ember volt. Másfél órába telt, míg átjutottam az ellenőrzésen, onnantól viszont már egész gyorsan ment minden: A csomagomat rögtön kiszúrtam a szalagon, egyedül azt az embert kellett megtalálnom már, aki kijött értem a reptérre. Mivel mikor kiértem a váróba, nem láttam senkit, ezért váltottam pénzt és érmés telefonról sikerült felhívnom a főnökömet, Jessi-t a mobilján. Mint kiderült, ő jött ki elém és 3 perccel a telefonhívás után találkoztunk is.
Az utat a táborig végigdumáltuk az autóban. Bevallom, ő elsőre nem volt annyira szimpatikus nekem még januárban az állásinterjún, de most meg jól eldiskuráltunk csomó mindenről. Az utamról, filmekről, a tábori életről, stb.
Apropó tábori élet: jelenleg apa-lánya tábor folyik a területen. Állítólag marha sokan vannak (Jessi 400 főt említett, ami tudtommal azt kéne jelentse, hogy csurig van a tábor), de amikor megérkeztem (este 7 fele), jól el lehetett bújva mindenki, mert csak counselor-okkal találkoztam meg a tábor vezetéséből pár emberrel. Jelenleg amúgy mindenki szimpatikus.
Egyébként most reggel 7 fele jár már az idő, mikor ezeket a sorokat gépelem a laptopomon. Az első éjszakát egy Cave néven emlegetett lakókocsiban töltöttem egy kényelmes kanapén a nappaliban. Állítólag ma este már más helyen fogok aludni, de még június 30-ig, míg az első tábor el nem kezdődik, counselorokkal leszek egy házban, csak utána fogok gyerekekkel lakni egy fedél alatt.

A mai napra a tóhoz osztottak be, ahol kenuzást fogok felügyelni elvileg, bár a munkaköri beosztásom per pillanat a „shadow”, vagyis árnyékként követem a nálam tapasztaltabb kollégámat és igyekszem ellesni a gyerekek vízbe nem fullasztásának minden apró fortélyát. A kolléga amúgy, akinek az árnyéka leszek ma, az egyik lakótársam per pillanat, akiről számomra eddig annyi derült ki, hogy marha közvetlen és barátságos (tegnap esti megismerkedésünkkor kézfogás sorozattal és harsány „Welcome, my brada’!” felkiáltással üdvözölt), amúgy meg Jay-nek hívják és ha jól emlékszem Kentucky-ba valósi. A legfrissebb infóm róla, hogy jó zenéket hallgat. Az elmúlt 40 percben 10 percenként szólalt meg az ébresztője és mindig valami klassz dal csendült fel. De most az utolsóra már felkelt, úgyhogy be is fejezem az írást, kezdődik az első nap!