Chapter 1: Have a nice cold
A cím a hét három napjának a mottója volt, ugyanis lifeguard training-en vettem részt a héten két honfitársammal – Bogdánnal és Áronnal – valamint még 8 másik kollégával együtt. Ez a kis tréningecske szerdán délután vette kezdetét némi tantermi fejtágítással, majd egészen szombat, azaz ma délig tartott medencében meg tanteremben vegyesen. Nos – ha mondhatom így – csütörtökön fél centi hideg volt a víz, pénteken már felment másfélre is, ma reggel meg elment úgy háromnak. Természetesen a legtöbb időt – összesen vagy 5-6 órát – csütörtökön töltöttük a medencében. Aznap jött a számra a fent olvasható mottó, mondván, hogy ha most nem fázunk meg, akkor soha. Egyébként ez nem a továbbképzésem volt az otthon elszenvedett American Red Cross lifeguard trainig után, hanem átképzésem a YMCA saját lifeguard technikáira. Nem volt épp a legegyszerűbb, főleg mivel erősebbek voltak az írásbeli tesztek, mint a Red Cross-nál, illetve a napi több óra vízi tréning se dobott fel olyan nagyon, de a lényeg, hogy megcselekedtük, amit megkövetelt a munkaadó: hivatalos YMCA lifeguard is vagyok immár (és még két évig folyamatosan).
Chapter 2: The hungarians know, how to live
Nos igen, ez nem a megszokott cím, mivel nem egy dal címe, vagy egy dalszöveg részlete, de tervezem, hogy írok ezzel a címmel egy dalt. Merthogy igaz! Tényleg tudunk élni!
Példának – idő szűkében – egy megtörtént esetet tudok felhozni:
Szerdán a tanterembe mi, magyarok értünk oda utolsóként. Akkorra már rendesen be volt rendezve az amúgy lakóépületnek épített, de tágas nappalija miatt tanteremnek használt ház: Be volt téve három négyfős asztal egymás mögé, mögöttük kinyithatós székek. Persze nekünk, mivel utolsókként érkeztünk, a hátsó pad maradt… gondolták ők J Mikor beléptük és végignézve a termen láttuk, hogy az amúgy valahol középen helyet foglaló háromfős kanapé a hátsó falhoz lett húzva, odébb toltuk a kényelmetlen asztalt és a helyére húztuk a kanapét. Királyi hely volt három napig.
Chapter 3: Differences
Egy vicces, de igaz ténnyel (fun fact-tel)kezdeném ezt a bejegyzést: Hallottam már beszédeket életemben, de nem hittem volna, hogy azt a beszédet, aminek minden szaván csüngök és visszafojtott lélegzettel hallgatom végig, angol nyelven fogom hallani egy amerikai gyerektáborban az egyik főnökömtől… de kezdem az elejéről:
Vasárnap délután elkezdtek özönleni a táborba a táboroztatók. Átestem egy költözésen is, mivel most mindannyian kvázi táborozót fogunk játszani a héten, ergo 8-10 fős kabinokban szállásoltak el minket, mint ahogy a gyerekekkel is leszünk majd. Innentől amúgy elvileg minden héten költöznöm kell majd, attól függően, hogy a következő hétre melyik kabinba osztanak be és azt is majd vasárnaponta fogom megtudni, hogy épp a következő héten milyen idős gyerekre kell majd vigyáznom.
Miután a költözés megvolt (ezt délután 5-kor ejtettük meg), vacsorázni mentünk, majd pedig a medencétől nem messze összegyűltünk egy tábortűz köré. Itt tartottak nekünk beszédeket, melyek közül én az elsőt élveztem igazán. Ezt az egyik főnökünk (asszem ő a nagyfőnök, de annyi féle director van itt, hogy nem tudom követni), Andrew tartotta nekünk.
A YMCA, illetve a mi táborunk történetéről szólt a beszéd. 1844-ben alapította Londonban egy akkor 19 vagy 20 éves srác ezt a szervezetet. Az alap ötlete az volt, hogy egy olyan szervezetet hozzon létre, ahová az ipari forradalom közepette Londonba özönlött fiatalok bemehetnek, ott találhatnak kikapcsolódási lehetőséget, ismerkedhetnek egymással és úgy egyáltalán önmaguk lehetnek. Persze eredetileg katolikus szervezetnek indult, most is az, csak hamar rájöttek, hogy a bibliaórákon túl mást is adhatnak és nem csak katolikus hívőknek adhatják azt. Érdekes tény, hogy a második YMCA szervezetet New York-ban alapították meg 1851-ben és a harmadikat pedig San Francisco-ban, méghozzá csak két évvel később, ha jól emlékszem. Szóval régi a szervezet, melynek dolgozom. Innen most fókuszáljunk a Camp Jones Gulch-ra:
A táborhelyünkön fakitermelés zajlott elég régóta, mígnem a harmincas években a YMCA megvette a területet némi hadakozás után. Állítólag a fűrészmalom épülete az ebédlő helyén állt. Fun fact ugyancsak, hogy azok a helyenként 40 méteresre, vagy még nagyobbra is megnőtt vörösfenyők, melyek a tábor területén élnek, szinte mind a terület megvételét követő tereprendezés után lettek csak elültetve a területen, vagy kinőttek a régi fák helyén maguktól. A tábor területe először persze kisebb volt még, eleinte csak két faluval, nem néggyel, mint ma. Az a két jól elkülönített terület is azért kellett, mert az egyikben fiútábor, a másikban lánytábor zajlott mindig. Ide a környező nagyobb városokból jöttek gyerekek nyaranta, hogy kiránduljanak a környéken. Aztán ahogy teltek az évek, úgy lett a tábor területe nagyobb és bővültek, illetve a korral haladva alakultak az itt végezhető sportfoglalkozások. Így van most a területen lehetőség falmászás(5 fallal), íjászat, kötélcsúszda (zipline), kenuzás és úszás tanulására. A feladatunk pedig nem az, hogy sportolókat faragjunk belőlük, hanem az, hogy úgy menjenek el, hogy többek lettek belül annál, mint mikor idejöttek. Lesznek gyerekek, akik nem nagyon jártak még a természetben, lesznek, akiket ki akarnak majd közösíteni a többiek, lesznek, akik nem tudnak még úszni. A mi feladatunk, hogy figyeljünk rájuk és egy boldog hetet biztosítsunk a számukra, ami közben szerezhetnek olyan képességeket is, ha akarnak, amiknek eddig még nem voltak a birtokában.
Ez persze csak egy töredéke volt a beszédnek, vagy 20 percen keresztül taglalta nekünk ezeket a dolgokat Andrew, de a lényege ez volt. Amit nem tudok átadni, az a nyugodt hangszíne, az abszolút békét sugárzó mosolya, a tanítani akaró tekintete. Örülök, hogy ő a nagyfőnök itt.
A héten egyébként staff training zajlik nagy erőkkel a területen (vagy 70 főnyi staff van jelen), de nem akkora hepaj, mint hangzik. Azaz a napközbeni programok jók, de vannak dolgok, amikből már kinőttem és nehezemre esik kicsit elfogadni, hogy itt ezt komolyan csinálni kell. Pl: sorbaállás minden étkezés előtt és csak akkor mehetünk be, ha az egész csapat elcsendesedett… illetve nem mehetünk ki a lakóépületeinkből takarodó után… és nem mehetek be egy csajkabinba se. Ja, és a Cave-be sem mehetek már be csak úgy, hiába laktam ott két héten keresztül.
Ugyanakkor abszolút pozitív vagyok a nap közben, még mindig imádok itt lenni, klassz az is, hogy most már mindenki itt van, a magyarok közül is csak a „nagyöreg” Ádám hiányzik. Némi nehézséget jelent, hogy a vasárnap megérkezett Zsoltinak nem olyan jó az angol szókincse, így általában magyarul szeretne beszélgetni velünk, többi magyarokkal, pedig már egyszer meg lettünk róva, hogy túl sok a magyar hang a levegőben, vagy valami hasonló (igazából nem figyeltünk oda).
Amíg a training week tart, addig nem lesz több bejegyzés, de a hétvégén írok majd egyet és lehetséges, hogy lesznek képek is. Lehet, hogy kitalálok majd egy újabb interaktív feladványt nektek, bár az eddigi egyre sem érkezett kettőnél több megoldás a kalapba.
Ennyit mára, érjétek be ezzel, hétvégén újra jelentkezem.
Üdv néktek!
Az Nyúl
u.i.: hallgassatok szemérmetlenül sok Bon Jovit. Egészségetekre váljék!
utósztori: A medencében asszem ugyancsak a már említett félcentis csütörtökön esett meg, hogy kicsúszott a számon egy mondat, ami azóta szállóige a lifeguard tanfolyamosok és (sajnos) egyre több ember közt. A dolog miértje annyi volt, hogy mentési gyakorlatozás közben odakiabáltak nekem a partról, hogy nyugtatgassam az áldozatot, aki felé úszom, mert csak jobb már neki, ha hallja és nem csak látja, hogy nem kell izgulnia, mindjárt kimentem. A mondat pedig így hangzott: Have no fear, Géza is here. Azóta ha valamelyik lifeguard meglát a táborban közeledni, felteszi a két kezét a levegőbe és torka szakadtából ordítja ezt a hat szót. A másik vicces számomra, hogy költöttem én már angolul rímet, de ez csak úgy kicsúszott. Asszem ezen is le lehet mérni, hogy egyre inkább beleszokok az angol beszédbe :)
