Hogy miért ez lett a cím? Hadd magyarázzam el...

Egyfelől ez a mondat rám igaz. Kár lenne tagadnom.

Másfelől... egy - az eddigi életemet nézve - elég valószínűtlen eseménysor előtt állok. Olyannyira, hogy már csak négyet alszom addig. De hadd világítsak rá erre az eseménysorra:
Most még négyeshatosozok majd' minden nap, rohangálok, mint pók a falon... aztán majd péntek este valószínűleg elég elenyésző idő alatt fogok becsomagolni, hogy aztán hipp-hopp egy repülőgépen találjam  magam szombat reggel 9 tájban úgy, hogy ezelőtt sose ültem repülőn. Aztán 2 órára rá egy bitang nagy épületegyüttesben leszek majd, amiről állítani fogják nekem, hogy azt úgy hívják, hogy Frankfurt am Mein Flughafen. Na ott majd egy ajtót fogok keresni egy órán keresztül, hogy utána felüljek egy másik repülőgépre, amin fél napot fogok eltölteni úgy, hogy közben visszafele tekergetem az órámat. Innen pedig nem egy öreg, de nagyrészt felújítatlan épületekből álló, rosszul működő, koszos Pesten szállok ki, hanem egy amerikai nagyvárosban, ahol szinte sose havazik és a liberális gondolkozású lakóiról no meg a technológiai fejlettségéről (Szilícium-völgy) híres. Még az óceán közelségét is érezni fogom a levegőben. Ezek után pedig már csak egy órányi autózás vár rám egy olyan ember oldalán, akivel egyszer januárban beszélgettem 40 percet és akit attól a perctől kezdve, hogy beszállok mellé a kocsiba, a főnökömnek fogok nevezni két és fél hónapon át. Végül pedig megérkezek majd egy táborba, ami 3,5 négyzetkilométer területű és ahol senki sem fog magyarul szólni hozzám egy hétig, valószínűleg a nevemet se fogja tudni kiejteni rendesen senki, viszont legalább meg fogom tudni, hogy másnaptól mit kell csinálnom.

Az az igazság, hogy ma toppant be az életembe a para-faktor az eddigi pozitív várakozás mellé. Valószínűleg a fenti gondolatsor hozta magával.
Nem is a hosszú repülőúttól tartok, hanem inkább attól, hogy megállom-e majd a helyem. Jól fogom-e végezni a munkámat, amiről még csak nagy vonalakban tudok ezt-azt, de nem tudom, hogy pontosan mit és főleg milyen eszközökkel fogok tanítani a gyerekeknek.

Aztán mikor már olyan gondolatok is átfutottak az agyamon, hogy csődöt fogok mondani, tuti hazaküldenek, mert el fogok rontani valamit, akkor éreztem, hogy valami példa kell elém, ami tartja majd bennem a lelket. Nos, a következő jutott eszembe:

Él valahol Nagy-Britanniában egy most 62 éves fazon. Kinézetre nem egy nagy szám az ipse: oszlop lábak, tömör, hordó szerű törzs és vödör fej jellemzik. Mikor elkezdett dobolni fiatalon, elég kevesen mondhatták ránézve azt, hogy ebből az emberből jó zenész lesz.
De az élet a legjobb történetíró, mert mit tesz Isten, ma egy olyan énekes-dobos-dalszerző-producer, aki minden létező elismerést megkapott a szakmától. Pedig még énekli is egy helyütt, hogy "I can't dance, I can't sing". Aztán mégiscsak tud. De ezek szerint lehetett olyan időszaka, amikor ő se hitte el magáról, hogy tudja azt, ami a szakmája része.

Hát belőle merítek én most erőt (elég pofátlanul, mert ugye hol vagyok én Philip David Charles Collins-hoz képest)
De ha neki úgy, hogy minden adottsága megvolt hozzá, hogy ne legyen popsztár, sikerült a világ egyik legnagyobb előadójává válni, akkor én játszi könnyedséggel, problémamentesen, fütyörészve fogok ledolgozni 2,5 hónapot egy gyerektáborban, a zűrzavar földjén (in the land of confusion).

https://www.youtube.com/watch?v=sNJVFloPIVA