Az első napom nagyon jó volt! Számomra hajnal 4-kor kezdődött, ugyanis nem tudtam tovább aludni. Forgolódtam az ágyban egy órát, aztán elkezdtek csivitelni a madarak odakint én meg beláttam, hogy nem fogok visszaaludni. Olyan 6 körül kezdtem el írkálni a gépemen, meg áttölteni az utazás közben lőtt képeket. Aztán ugye ott hagytam abba az írást, hogy felkelt Jay, kezdődött a nap.
De még mennyire elkezdődött! Jay átvágott a nappalin és bement a konyhába, hogy reggelire tükörtojást süssön, aztán megjelent a másik lakótárs, Kyle, aki szintén bement a konyhába és elkezdett nutellát kenni kenyerekre. A reggelink a következő volt: Tükörtojás egy fél pirított zsömle szerűségen, rajta paradicsom karika és avokádó darabok, mellette nutellás szendvics, benne banánkarikák. Úgy voltam vele, hogy ha ők voltak olyan hihetetlenül jófejek, hogy nekem is csináltak reggelit, akkor megeszem mind egy szálig. Jó volt az avokádó. Sose ettem még. Mire befejeztük 7:50 lett, indulni kellett a tóhoz.
A tóhoz odasétálni kb. 10 perces út, addig is beszélgettünk Jay-jel. Vicces fazon. A 10 percből 5-öt arról kellett beszélnem, hogy mi a kedvenc színem és miért, illetve mikor mondtam, hogy nekem inkább kedvenc színkombinációm van, akkor felderült és mikor elmondtam, hogy a fekete-fehér-narancs az, akkor elismerően bólintott, hogy jó az ízlésem. Mikor felértünk a tóhoz már ott várt a még mellénk beosztott Melissa, akinek a kedvenc színe a rózsaszín és kedvenc színkombináiója a lila-sötét rózsaszín-világos rózsaszín. Igen, ő még csak asszem 17 éves.
Kipakoltunk mindent egy műanyag házikóból, meg vízre raktuk a parton felfordítva fekvő kenukat, aztán Jay elmondta, hogy mi mindenre kell figyelni. Én jó árnyékként hallgattam. Miután ezzel végzett, folytatódott az odaúton megkezdett beszélgetés, méghozzá olyan kérdésekkel, minthogy ha választhatnék, akkor lábujj hosszúságú ujjakat szeretnék, vagy ujj hosszúságú lábujjakat. Én ez utóbbit választottam hosszas megfontolás után.
Aztán egyszer csak megérkezett pár fater a kislányaikkal és kezdődött a munka. Jay mindenkitől megkérdezte azokat, amiket tőlem is. Elszállt fazon :D Amúgy a tó nem is annyira picsányi. 5 kenu volt vízen és jól elevezgettek rajta. A faterok meg a princess-ek is tök normálisak voltak. Akkor derült ki számomra, hogy ez a délelőtt volt az utolsó időszak, amit még a táborban töltöttek. Dél után nem sokkal indultak haza.
Mi olyan negyed egyre értünk le a tábor irodája mellé, ahol már a többiek ebédeltek a fűben ülve vagy az egy szem asztalnál. Ebédre mindenki egy papírzacskót kapott, amiben volt két nagyon megpakolt szendvics – saláta, paradicsom, avokádó, sonka, de 3x annyi, mint amennyit nálunk raknának bele - pár kis tasak majonéz meg 2 műzliszelet.  Miközben kajáltunk, odament mindenkihez Ahron, aki kb az elsődleges főnököm, noha ő is counselor. Odaadta mindenkinek a másnapi beosztását és mondta, hogy aki falmászás oktatásra is jó – köztük én is – az negyed 2-re legyen a mászótoronynál oktatáson, mert ha már nincs táborozónk, meg akarja nézni, hogy mit tudunk.
Megmutatott minden eszközt, hogy mit-hol találunk, hogyan kell a kötélre megkötni a szükséges csomókat, milyen a biztosítóeszköz, stb. Gyorsan végeztem, mert a csomókat könnyen megtanultam. 2x végigcsináltam mindent, aztán biztosítottam Ahront, míg mászott és két váratlan pillanatban elengedte a falat, majd mehettem a kabinomba.
Estére Jessi programot szervezett. Bementünk San José-ba, ahol először vacsoráztunk – egy gyorsétteremben, amiről a többiek mondták, hogy egy kisvállalkozás és egészségesebb, mint a többi (igen, ezen én is röhögtem) – aztán pedig betértünk egy igazi, amerikai comedy színházba, ahol egy elég ász kb másfél-kétórás stand up műsort röhögtünk végig! Kb a 70 %-át értettem annak, amit mondtak, volt pár király poén, amikor meg valamit nem értettem, akkor tudtam azon röhögni, hogy a körülöttem ülő kollégák hogyan röhögnek. Elég harsányan. :D Teljesen más légkör amúgy, mint a magyar stand up. Amikor kijöttünk, a terem előtt ott ült mind a 6 fellépő, eldumáltak azokkal, akik odamentek hozzájuk és névjegykártyát osztogattak. Szóval más. Kb fél 11-re értünk vissza a táborba, aztán rövid úton elaludtam. Amúgy az, hogy bementünk, 10 dolláromba került. Ez egyfelől a jegy, amiért Jessi 4 dollárt fogadott el fejenként – úgy sejtem, nem ennyi volt – és 5 dollár valahány cent+borravaló azért a koktélért, amit ott ittam. A vacsora nem került semmibe, mert – mint kiderült – a tábor, amíg ott lakok, köteles a napi háromszori étkezésemről gondoskodni és ha nem a táborban kapom, akkor máshol kell állja a számlát, így a gyorséttermet is fizette.

Van pár fura dolog otthonhoz képest. Pl mindenki abszolút barátságos. Emlékszem a megérkezésemkor, mikor találkoztam az épp brancsba gyűlt többiekkel, üdvrivalgás tört ki, mikor mondtam, hogy lifeguard is vagyok. Per pill rajtam kívül csak egy lifeguard counselor van a táborban, az pedig Jay. Amúgy mára a medencéhez vagyok beosztva, ismét vele.
Mindenki kérdezget mindenfélét, mikor találkozom velük. Nincs olyan, hogy kínosan csendben állunk egymás mellett, mert nem tudunk miről beszélni. Amúgy itt mindenki 3x annyit beszél, mint amennyit megszoktam. A tegnapi munkatársaim meg 5x (Melissát ha elkapja a gépszíj, akkor 10x) annyit.
Ma amúgy lánycsapat érkezik a táborba új lakóként. Ahogy magyarázták azt vettem ki, hogy cserkész szerűségek. Lassan le is csukom a laptopot, aztán a mai nap folyamán remélem két blogbejegyzéssel is gazdagabb lesz már az olvasótáborom, meg talán pár képpel.

Szóval megérkeztem. Az út nem volt olyan nagyon érdekes, eltelt. Pestről Frankfurtba valami kisebb Lufthansa Airbus vitt. Nem voltam épp a legjobb passzban, mert ezen a másfél órás távon el se érte az utazómagasságot, hanem emelkedett végig, majd süllyedt és leszállt. Mintha másfél órán keresztül egy liftben ültem volna. De legalább volt egy kis turbulencia is, ami úgy dobálta a gépet helyenként, mintha egy körforgalmon hajtottunk volta át egy busszal. Keresztbe.
Frankfurtból a United és a Lufthansa közös szervezésű járatával jöttem, ami pechemre egy United flottás 747-400-as Jumbo-t jelentett. Azért pechemre, mert már előre tudtam, hogy ott a legkisebb a lábtér. De legalább nem csalódtam… viszont álltam vagy 2-3 órát a 10,5 órás útból a repülő végében, lealudtam úgy 2,5-et, a maradékban meg kajáltam vagy zenét hallgattam a karfából. Volt ’80-as évek csatorna…szóval eltelt az idő. :D
Mikor leszállt a gép San Francisco-ban, elég hamar kiengedtek és futottam előre, hogy a beléptetésnél minél hamarabb végezzek. Nos, ezen a ponton homokszem került a gépezetbe, merthogy egyfelől egy másik nagy gép is leszállt előttünk, másfelől pedig a 25 db visitor kapuból volt pofájuk 6-ot nyitva tartani, úgyhogy beálltam a sorba, amiben előttem is és mögöttem is vagy 300 ember volt. Másfél órába telt, míg átjutottam az ellenőrzésen, onnantól viszont már egész gyorsan ment minden: A csomagomat rögtön kiszúrtam a szalagon, egyedül azt az embert kellett megtalálnom már, aki kijött értem a reptérre. Mivel mikor kiértem a váróba, nem láttam senkit, ezért váltottam pénzt és érmés telefonról sikerült felhívnom a főnökömet, Jessi-t a mobilján. Mint kiderült, ő jött ki elém és 3 perccel a telefonhívás után találkoztunk is.
Az utat a táborig végigdumáltuk az autóban. Bevallom, ő elsőre nem volt annyira szimpatikus nekem még januárban az állásinterjún, de most meg jól eldiskuráltunk csomó mindenről. Az utamról, filmekről, a tábori életről, stb.
Apropó tábori élet: jelenleg apa-lánya tábor folyik a területen. Állítólag marha sokan vannak (Jessi 400 főt említett, ami tudtommal azt kéne jelentse, hogy csurig van a tábor), de amikor megérkeztem (este 7 fele), jól el lehetett bújva mindenki, mert csak counselor-okkal találkoztam meg a tábor vezetéséből pár emberrel. Jelenleg amúgy mindenki szimpatikus.
Egyébként most reggel 7 fele jár már az idő, mikor ezeket a sorokat gépelem a laptopomon. Az első éjszakát egy Cave néven emlegetett lakókocsiban töltöttem egy kényelmes kanapén a nappaliban. Állítólag ma este már más helyen fogok aludni, de még június 30-ig, míg az első tábor el nem kezdődik, counselorokkal leszek egy házban, csak utána fogok gyerekekkel lakni egy fedél alatt.

A mai napra a tóhoz osztottak be, ahol kenuzást fogok felügyelni elvileg, bár a munkaköri beosztásom per pillanat a „shadow”, vagyis árnyékként követem a nálam tapasztaltabb kollégámat és igyekszem ellesni a gyerekek vízbe nem fullasztásának minden apró fortélyát. A kolléga amúgy, akinek az árnyéka leszek ma, az egyik lakótársam per pillanat, akiről számomra eddig annyi derült ki, hogy marha közvetlen és barátságos (tegnap esti megismerkedésünkkor kézfogás sorozattal és harsány „Welcome, my brada’!” felkiáltással üdvözölt), amúgy meg Jay-nek hívják és ha jól emlékszem Kentucky-ba valósi. A legfrissebb infóm róla, hogy jó zenéket hallgat. Az elmúlt 40 percben 10 percenként szólalt meg az ébresztője és mindig valami klassz dal csendült fel. De most az utolsóra már felkelt, úgyhogy be is fejezem az írást, kezdődik az első nap!

Kesett a gep, lassan tudtam atmenni a hataron, Jessi-t se talaltam ugy egy negyed orat, de vegulis megjottem, a tabor kiraly, akikkel mar talalkoztam, jofejek voltak, most meg megyek aludni. Majd valamikor a heten lesz uj poszt es azt mar igyekszem majd magyar billentyuzetrol irni.
Addig is a'hoj mindenkinek, innen a messzi tavolbol! :)

Hát eljött a nagy nap. T-1:59:00 van épp. (aki nem értené, az nézzen meg egy fimet, amiben lófrálnak katonák, vagy van amerikai űrrepülő). Már itt ülök a váróban Pesten, a biztonsági ellenőrzésen túl. Amint pedig a fent jelzett idő letelik, itt hagyom a "napfényes" Budapestet és elindulok a "zord" San Francisco fele.
Itthoni idő szerint holnap hajnalban várható a következő poszt, ami remélem azt fogja tartalmazni, hogy megérkeztem időben, a csomagom is megvan és nem kaptam trombózist a repülőn. De ez még mind a jövő zenéje :)